Lakásszövetkezetünk egyes épületeiben vannak úgynevezett „lomkamrák”. Ezek kicsiny, általában 2,7 m² alapterületű (2,2×1,2 m-es), rendszerint dróthálóval leválasztott bokszok, ahol egy kerékpárt, egy zsák krumplit vagy hasonló dolgokat el lehet helyezni. Ezek a lomkamrák meg vannak számozva (vagy legalábbis régen meg voltak) és az azonos sorszámú lakáshoz tartoznak. Minden egyes lakáshoz egy ilyen lomkamra tartozik. A kamrák a pincében vagy a földszinten találhatók.
Sok épületben nincsenek lomkamrák, csak néhány nagyobb, 5-20 m² alapterületű helyiség. Eredeti rendeltetésük „szárító”, „gyermekkocsi tároló”, „szemétkuka tároló”, „kerékpártároló” vagy „motorkerékpár-tároló”, esetenként „lomkamra”. Ezeket a lakók jelenleg általában lomkamraként használják. Három-négy lakó közösen használ egy helyiséget. A helyiségek nincsenek a lakások között felosztva, egyik lakáshoz sem tartozik tároló. A törvény szerint ezek a lakásszövetkezet tulajdonában álló nem lakás céljára szolgáló helyiségek.
A törvény azt mondja, hogy a küldöttgyűlés határozatának keretei között használatukra a tagok mindegyike jogosult, e jogát azonban egyik tag sem gyakorolhatja a többiek jogának vagy jogos érdekeinek sérelmére. Az ország számos lakásszövetkezetében jelképes (havi 300-400 Ft) díjat kérnek-e helységek használatáért. Olyan is van, ahol pályázni lehet a helyiség bérleti jogára, vagy sorsolják bizonyos időközönként, vagy amikor valamelyik felszabadul. A jelképes díjnak nem az a szerepe, hogy ebből is bevétel legyen, hanem az, hogy a helyiség használója meggondolja, hogy akarja-e ő használni azt a helyiséget, vagy nincs rá szüksége.
A mi lakásszövetkezetünkben elődeink nem foglalkoztak a tárolók használatának szabályzásával. Fel sem merült az a gondolat, hogy a szabályzással esetleg békés körülmények között fel lehetne osztani a kevés rendelkezésre álló helyet. Úgy mondják, a lakók megegyeztek egymás között a helyiségek használatban. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy akinek jobb érdekérvényesítő képessége volt, az több helyet szerzett, aki meg gyámoltalanabb volt, annak esetleg nem jutott semmi.
Van, ahol egy-egy erőszakos lakó kijelentette, hogy ő a tárolót megvásárolta a szövetkezettől, az ő tulajdona, és oda senki más nem teheti be a lábát – ez természetesen nem igaz, senki nem vett meg semmit. (Amelyik böszme mást képzel, az mutasson egy hiteles tulajdoni lapot, vagy fogja be!) A szabályok bevezetése, jelképes díj fizetése esetén a békésebb lakóknak is ugyanolyan esélyei lennének, mint az erőszakosaknak. Érthető, hogy az erőszakos hangadók szempontjából ez nem lenne jó.
A tárlóhasználat szabályzása egyelőre nincs megoldva. A lakók közötti egyezkedés (esetleg verekedés) kérdése, hogy ki hová tudja betenni a cuccát. Mivel nincs szabály, panaszkodni sem lehet senkinél amiatt, hogy valaki a szabályokat nem tartja be. Ezt úgy hívják anarchia. Felülről irányítva, például igazgatósági határozattal nem lehet megoldani az ügyet.
A megoldás alulról jöhet, ha a lakóközösség maga kezdeményezi a szabályozás bevezetését, értelmes, okos javaslattal. Ez nem meg egyik napról a másikra! Előbb fel kell nőni hozzá, aztán ki kell találni, meg kell vitatni, el kell fogadni. A bevezetése ehhez képest már gyerekjáték. Mi van azzal, aki úgy vette a lakást, hogy tarozik hozzá tároló? Nos, neki rossz hírrel kell szolgálnunk. Ahol nincsenek kis egyéni lomkamrák, ott a lakáshoz nem tartozik semmi. A tulajdoni lapon rajta van ugyan, hogy „az önálló ingatlantulajdonhoz tartoznak a közgyűlés jegyzőkönyvében meghatározott helyiségek” – csakhogy ez egy formaszöveg, ami mindegyik tulajdoni lapon rajta van. A „közgyűlés jegyzőkönyvében” nincs semmilyen helyiség említve.
Akinek lakásvásárláskor az előző tulajdonos azt mondta, hogy jár a lakáshoz tároló is, az nézze meg, hogy az adásvételi szerződés szövegében írva van-e a dolog, vagy ezt csak úgy szóban mondta az eladó. Ha írva van, akkor esetleg be lehet perelni az eladót, vissza lehet kérni a vételár egy részét. Ha nincs írva, akkor elég reménytelen a bizonyítás, úgyhogy akkor a kedves vevő így járt.